Jött a kézbesítő, hozott három számlát, meg két küldeményt, de nyomban azzal kezdte, elő a bugyellárissal, mert fizetnem kell. Csodálkoztam, mert semmit se rendeltem, de nem értetlenkedtem soká, 100 dinárról volt szó, rosszabb napjaimban ennyit seperc alatt adok a koldusaimnak. Lám, nekem is vannak kuncsaftjaim, nem szórom a pénzt minden tenyerét tartónak, de akad, akinek előre készítem a bankót, neki ne kelljen kérnie, nekem ne kelljen kellemetlenül matatnom a tárcámban.
Szóval, a száz dinár. Szinte napi rendszerességgel kapok folyóiratot, újságot, könyvet Magyarországról, Romániából, távolabbról. Eddig egyikkel se akadt gond, rendesen megérkeztek, a vám nem akadékoskodott a termetes, talpas borítékok, vagy egyszerű koperták láttán, de a buborékos borítékba csomagolt, vékony folyóirat fölkeltette a vámhivatal figyelmét, fölnyitották a borítékot, majd postai ragasztószalaggal újra lezárták. Szenvedélyes bélyeggyűjtő apósom köpködött is magában, hogy a mutatós, veterán autókat ábrázoló bélyegsorozatra is ráhúzták a ragasztószalagot.
Megjegyzem, Magyarországon nem működik a küldemény nyitva hagyása, mondjuk, a boríték sarkának levágásával, mert ott ez nem azt jelenti, hogy nyomtatványt tartalmaz a küldemény, hanem hogy sérült a csomagolás. Tudom, mert egy alkalommal öt testes küldeményt csomagoltatott és címeztetett át egy kedves kisasszony egyik magyarországi postahivatalban.
De most honnét a rám kivetett 100 (vagy akármennyi) dináros terhelés? Tudtommal a vámosok fizetést kapnak munkájukért. Akkor miért velem fizettetik meg, hogy indokolatlanul fölbontották a nekem szánt küldeményt? Rendes helyen ezért elnézést, nem pénzt kérnek.
