Ez a hét vége a temetőjárásról szól. Ha máskor nem is, de ilyenkor az ember még azokra a távol eső helyekre is elutazik, ahová év közben nem megy, mert ott már nincs, aki vendégül lássa.
A legközelebbiek sírját az ember akkor keresi fel, amikor csak ideje engedi. De ezen a napon kell egy szál krizantémot tenni a dédnagymamák, az ükapák sírjára is, akiket lehet, hogy nem is ismertünk, de családunk részei voltak. Még most is azok.
Gyökér nélkül nem létezhetünk. S ha gyermekkorban, otthon megkaptuk ezt az életre szóló iránymutatást, akkor észre sem vesszük, hogy saját gyermekeinket kézen fogva beléjük neveljük a krizantémok elhelyezését az esetenként már jócskán felújításra szoruló fajfákra is.
S ha országhatárokat is kell átlépniük, ilyenkor a családi összetartozást magába szívó gyermekek hazatérnek.
A krizantémok is összehoznak minket. Az ősök tisztelete, a mécsesek gyújtása nem a szokás, hanem magunk miatt fontos.
