Azt tanultam: hálával aludni el. Azt is tanultam: hálával teli reménnyel kezdeni az új napot. Könnyű, ha nincs gond, ha semmi sem fáj, ha a kályha nem füstöl begyújtáskor, ha nem induláskor derül ki, hogy mégsem száradt meg az este kiterített kabát – pedig a kályha mellé tettem, hogy ott aztán majd biztos.
Ezt tanultam, azt tanultam, most meg állok bambán, és szeretném tudni, mi az, amit erővel megtaníttattak velem, és mik azok a dolgok, amik már a magam óhajára és szükségletére ülepedtek le, gyarapodtak bennem. Tanulj, hogy okos legyél! Tanulok, hogy átéljem az éppen nyakamba szakadó napot. Hogyan kezelni, ha kedvenc kacsáimat sorban megfojtva találom, mit tegyek a még élő, de csendben, félrevonultan szenvedő egyetlennel? Ismerős telefonál, vallással kapcsolatos kérdést intéz hozzám, hallgatok, mert hosszú lenne a válasz, és nem is biztos, hogy értené. Nem érti a hallgatásomat sem, ingerülten szól ki a recsegő telefonból, hogy de hiszen két megközelítésből is papírod van róla, hogy te illetékes vagy.
Mire? Mire, mire…, a válaszolásra. Közben kifelé is figyelek, mert gyanús, hogy ismét lopják a ház előtti fa alól a diót, bottal verik az elérhetőt. Nem lopás, oktatott ki tegnap a suhanc, közterület, és még örülhettem, hogy nem kaptam a bottal.
