Találkoztam a református Istennel. Szakálla volt és zsinóros palástja. Ott állt a teremtőmmel, szikrázó égi fényben, a két öreg szótlanul, úgy 500 éve. Megértem őket. Mit is mondhatna egyik isten a másiknak, itt a szórványban, ahol csupasz templomfalak őrzik a messzire szakadt vagy eltávozott emberek hitét és néhány szó, aranygaluska, roráté és nagymama, a magyar felmenők emlékét. Mifelénk könnyű dolga van az Úrnak, nem sokat kell bajlódni a leltárral. Itt citromfa úrvacsorázik, és moha fedi a zsoltárokat, varjak ministrálnak, és gaz veri föl a távoli ősök örök vánkosát. A tornyokat galambok és kivert angyalok lakják, egy-két harangozó emléke és sok égbe szorult imádság. Sorolhatnám, de ők úgyis mindent látnak.
Ezért csak állok és hallgatom, ahogy igéjével a két jó öreg a tornyát vesztett templomot szépen betakarja.
– Szikár kő lettem, mezítelen ház. Egyszerűségem teljes pompájában áll előtted. Érints meg, köveim nem hazudnak, köveim nem tetszeni akarnak, vannak, melletted állnak és maradnak, amikor te már másutt jársz, akkor is, annak ellenére is. Áldott a hely, mert évszázadokig imádság és zsoltár áztatta – szólt az egyik, majd a másik folytatta.
– Ha már mind elhagytak, én itt leszek, tartom a sarkköveket és a zárköveket a boltívek tetején, végül, ha nem is oly sokára leomlanak a kövek, az eget tartom, amelynek oltalma végső otthonod lehet. Itt megbékélhetsz.
