Néha minden igyekezetünk ellenére eltörünk valamit. Hiába szedjük össze a szilánkokat, hiába próbáljuk összeragasztani őket, soha többet nem lesz ugyanolyan. Talán sokkal személyesebb lesz, hisz mi alkottuk újjá, de mégsem fog eredeti valójában ragyogni.
Azt mondják, nem szabad ragaszkodni a dolgokhoz. Ha azonban szeretünk valamit vagy valakit, akkor nehezen tudunk nem ragaszkodni. Szenvedélyesen ragaszkodunk, és megfeledkezünk magunkról. A legszebb pillanatokat pedig mindig a legképtelenebb dolgok törik meg. Hiába lelkünk minden szeretete és figyelme, ha a ragaszkodás és a szenvedély vakságában véletlenül elkövetett tett megrepeszti és végül szilánkokra tör mindent.
Nincs annál tragikusabb, mint akaratlanul bántani azt, akit szeretünk. Mert szeretni valakit azt is jelenti, hogy nem akarom bántani, és nem is fogom bántani, annak ellenére sem, hogy hatalmam van hozzá. Ha pedig bántom őt, akkor nem szeretem.
Iszonyatos, hitvány és megsemmisítő érzés rájönni, hogy bántottuk vagy talán még most is bántjuk azt, akit szeretünk.
