Hazafelé tartottam már szokásos könnyed sétámból, s egyszerre csak két kölyök lépett elém. Úgy tíz éveseknek saccoltam őket, s közben azon töprengtem, hogy vajon mit is akarhatnak.
– Jó napot uram! – lep meg az alacsonyabbik a gyerekek körében már kiveszettnek hitt udvarias köszönéssel. – Meg tudná mondani merre van az egészségház?
– Persze. De, mondd, milyen orvoshoz igyekeztek?
– A szemészetre küldtek bennünket – mutat egy karlendülettel a fél lépéssel hátrább álló másikra is.
– Látod azt a sárga épületet? Azt megkerülitek, és balra fordulva láttok egy nagy üvegajtót. Ott bementek, a szemészet pedig a harmadik emeleten van.
– Köszönjük szépen! – mondja az elégedettségtől nagyra nyílt szemmel, továbbra is illedelmesen. És mennek. Még hallom, hogy a magasabb, büszkeséggel a hangjában, azt mondja:
– Látod? Mondtam, hogy szemüveges nyugdíjast kérdezzünk. Azok tudják az ilyesmit.
