A bringás mindig kétszer csenget – mondhatnánk ironikusan, de úgy tűnik, néha egyszer is sok, pláne ha egy olyan, saját törvényekkel rendelkező urbánus dzsungel közlekedésében próbáljuk megállni a helyünket mint Újvidék. Akik ismerik, tudják miről van szó, akik meg nem, azok érthető módon fenntartásokkal kezelik. Hozzá lehet ugyan szokni, de ahogyan a vadonban, ez is alkalmazkodással jár: azonosulni kell az örökös türelmetlenséggel, az aszfalt felett vibráló agresszióval, éberségünk pedig egy pillanatra sem lankadhat. És ahogyan a természetben, itt is ismeretlen a jóindulat fogalma. A minap hazafelé kerékpároztam, amikor a bicikliút szélén három óvodás korú gyermeke társaságában ácsorgó anyukának szerettem volna időben felhívni a figyelmét közeledtemre. Az ismert reakciókon túl azzal azonban nem számoltam, hogy a nő a gyerekek jelenlétéről tudomást sem véve, dühtől eltorzult arccal azt ordítja, miért kell egyfolytában csengetniük a bicikliseknek. Szerencsére a szüleim kulturált konfliktuskezelésre tanítottak, de a meglepetés ereje amúgy is erősebb volt annál, hogy szülői kötelességeiről világosítsak fel egy anyát. Abban azonban továbbra is bízom, ha a Duna menti kerékpárút valaha is eléri ezt a várost, kevesebb szitokszót hall majd a turista és az őslakos egyaránt.
