Az emberek – nemtől és kortól függetlenül – reménytelenül hiúak. Emiatt aztán roppant elégedetlenek, és hajlamosak szerencsétlennek megélni magukat.
Akinek a genetika jóvoltából göndör haj jutott, folyton egyenesíteni igyekszik azt. A szöghajú meg folyton bodorítja. A szőke vörösre, barnára, feketére festi, a többi meg mind szőke akar lenni. A dróthajú örökké puhítja, a szászerkás meg lakkozza, gélezi, hogy tartása legyen. A kopaszodó vagy már megkopaszodott fél karját adná, hogy haja lehessen, az meg, akinek van (vagy lehetne), üstökét nullásra borotváltatja. A kis mellű lány nagyot álmodik, a nagy mellű kisebbet, a pisze orrú egyenest akar, az egyenes orrú piszét.
A ráncfelvarrás és mellplasztika révén az esztétikai sebészet jól jövedelmező „üzletággá” lett. Amióta pedig az ajakpuffasztást is divatba hozták, csak úgy dől hozzájuk a „páciens” és a pénz. A hirtelenszőkére mázolt, harminc körüli szomszéd lány is biztos azért pumpáltatta fel az ajkát, mert ez trendi, és – gondolta – így szebb, szexibb lesz.
Nem lett. Valahányszor szembe jön, önkéntelen gúnymosolyom igyekszem „lenyelni”, felső ajka ugyanis olyan természetellenesen püffedt, mintha anno farkastorok vagy nyúlszáj okán hentes műtötte volna, vagy legalábbis, mintha darázscsípés vagy allergia miatt deformálódott volna.
Normális szájjal egész vonzó lenne, így azonban olyan, mint valami félresikerült bohóc: röhejes és szánalmas.
