Márton nap van. Az utolsó lakmározásra, eszem-iszomra, dínomdánomra kijelölt nap a karácsonyt megelőző 40 napos böjt előtt. A népi rigmus szerint, aki Márton napkor nem eszik libát, az egész évben éhezni fog.
Gyermekkorom egyik legszebb emléke, amikor nagymamám kihúzza a tepsit a kemencéből, benne az aranysárga libahúsokkal. Azt az ízt nem lehet elfelejteni. Nemcsak Márton-napkor ettünk libát, hanem szinte mindennap. A hatvanas és hetvenes években ugyanis szinte az egész Telecska falu libahizlalással foglalkozott. A Zombor melletti kis falu a libamájtermeléséről volt híres. Aztán mint annyi minden, ez is valahogy kiveszett az életünkből.
Egyetlen termelő foglalkozik most ebben a faluban libatenyésztéssel, de csak nagy nehézségek árán tudja eladni a húst. Hajlandó lenne akár 3000 libát is nevelni, de az értékesítési gondok miatt nem mer ebbe belevágni.
Ötven évvel ezelőtt Vajdaságban egymillió liba volt. Szerbia a libatoll-előállító országok sorában a harmadik helyen állt.
Ma viszont már alig találunk libákat a falvakban. Ez is egyike azon ágazatoknak, amelyeket fel kellene lendíteni, van kereslet a libamájra, a húsra és tollra is a világban.
És nem csak Márton-napkor.
