Megérkezett az egészségügyi kártyám. Nem egészen egy évvel a kérelmem beadását követően. Édesanyám két hét után vehette kézhez a műanyag „betegkönyvet”, a feleségem egy hónapot várt rá. Az enyém meg valahogy csak nem akart elkészülni. Igyekeztem fegyelmezett páciens lenni: nem voltam hajlandó megbetegedni, nem mentem ellenőrzésre, se fogászati kezelésre. Vártam türelemmel, gondoltam, lassan őrölnek az egészségbiztosítás malmai, hagytam rá időt. Az ingerküszöbömet alaposan beszabályoztam, csupán tizenegy hónap elteltével kértem igazolást a betegbiztosítótól, hogy munkaadóm rendszeresen befizeti utánam a járulékot, és annak ellenére, hogy nincsen betegkönyvecském, teljes körű betegbiztosítást élvezek. Mert bármi megtörténhet. Kiadták a papírt, két hétre rá megérkezett a műanyag kártya, ráadásul majdnem hibátlan adatokkal. Annyi hibádzik csupán, hogy egy fizikailag nem létező lakcím alatt élek. Hosszú a történet, közel két évtizede igyekszem kijavíttatni a nem létező házszámot, amit a korábbi lakásom és a mostani házam címéből vont össze a hivatal, de mindig azzal utasítottak vissza, hogy nem engedi a rendszer. Lám, közel egy év alatt se hagyta magát kicselezni az adminisztráció. Pedig az Oroszországból darabokban Szerbiába szállított MiGeket viszont egyetlen nekifutásból összerakták. Pedig meg voltam győződve, hogy egy repülőgép összeszerelése komplikáltabb egy kártyanyomtatásnál. Bizonyára nem tévedtem, csak a sürgősségi sorrendet hagytam figyelmen kívül.
