A múlt héten, amint valamelyik régebben érintett útvonalamon sétáltam a városban, elmentem egy ismerős kisállat-kereskedés előtt. Az üzlet ugyanott található, amióta itt élek, és már évek óta rá-rá pislantok, ha épp arra járok.
Most azonban – talán épp, mert hónapok óta nem láttam – hosszabbnak tűnt az a pár másodperc, amíg elhaladtam előtte. Pedig csak az ismerős állatkákat figyelhettem volna meg a kirakatban, még ha meg is álltam volna: folyton izgő-mozgó hörcsögök és más rágcsálók, egészen apró és nagyobb, fülüket mozgató nyulak, ugrándozó mókusok, csincsillák, kicsit beljebb néhány díszhallal teli akvárium. A szélén egyszemélyes üvegszobájában valamilyen gyíkszerű hüllő pihent, mellette pedig egy nagy, fekete pók bújt meg mesterségesen kialakított környezetében. Vagyis semmi újdonság nem volt a szokásos nyüzsgésben.
Mégis, valamilyen kettős érzés tört rám, ahogy az üvegben felsejlett saját visszatükröződő alakom. Egyszerre éreztem szánalmat a bezárt teremtmények iránt, és valami fanyar örömmel vegyes bűntudatot, amiért én szabadon vagyok.
Már régen elhagytam a kirakatot, de még mindig az állatok jártak a fejemben. A sarkon tömegesen, egymást préselve szálltak be az emberek a tömött autóbuszba.
