A kisbolt – amelyből húsz-harminc is elférne egy mai élelmiszer-áruházban – akkoriban ellátott másfél ezernyi falusi lakost mindenféle napi kellékkel. A kereskedők kimérték a cukrot, a lisztet, a cukorkát, a mákot, a szöget, a festéket; papíron összeadták az árakat, a vevő fizetett, táskájába rakta a cuccát – a nejlonzacskó még nem terjedt el –, és mehetett haza. Ha elszámította magát, és kevés lett a pénze, valamelyik csomagot visszaadta, vagy ha törzsvásárló volt, a tartozását fölírták. Lapult ugyanis a pénzes fiókban egy füzet az adósok névsorával, nyilván az üzletvezető kockázatára. Nem is rövid lajstrommal. Akadt, aki mezei munkából hazafelé pénz nélkül tért be a boltba, fölírták hát; másoknak a fizetésosztás előtti napokban ürült ki a pénztárcájuk, az ő tartozásukat is fölírták. Amikor pedig pénz állt a házhoz, és törlesztésre is jutott, a nevét kihúzták. Így dívott a kamatmentes kölcsön csekkek, váltók és egyéb papírok nélkül.
Aztán jött a rendszerváltás, a vadkapitalizmus: a boltot bezárták, mások újra kinyitották; a füzetet becsukták, de nem nyitottak újat. Lám, milyen egyszerű megszabadulni a szegénység dokumentumaitól. Már csupán a szegénység fölszámolása maradt hátra.
