Kétéves volt a kisfiam, amikor először nálunk járt a Mikulás. Sokáig készülődtünk, lélekben és gyakorlatban egyaránt. Verseket olvastunk és énekeltünk róla szerbül is, magyarul is. Az apja szerbül mesélt – a számára mindeddig idegen – piros palástot viselő bácsiról, aki ajándékaival a szeretetet jelképezve december ötödikén éjjel mindenhová beoson. A tiszta csizmácskákba csokit, gyümölcsöt, mogyorót s mindenféle földi jót gyömöszöl. Amennyi csak belefér. A piszkos, rendetlen lábbelikbe virgácsot tesz.
Sokáig fontolgattam, mi kerüljön a huszonhármas méretű, aprócska cipőbe. Kis celofán négyzetet vágtam ki, amelybe mogyorót, pár szem diót, mazsolát és aszalt szilvát raktam. Piros szalaggal kötöttem össze az apró csomagot. Az ajándék legfőbb eleme egy macis csomagolású csokoládé volt, amit a kisfiam akkoriban nagyon kedvelt. Mindez kiválóan illeszkedett az aprócska, okkersárga színű télicipőbe.
Jött is a Mikulás, nagy volt reggel a meglepetés. Körülálltuk az ajándékkal teli cipőcskét mindhárman. Magyarul és szerbül egyaránt biztattuk, meséltük, hirdettük, hogy bizony nálunk is járt a Mikulás, és néhány dolgot itt hagyott, nicsak, éppen ezekben a kiscipőkben. A kisfiam széttárt kis ujjacskákkal, tanácstalan tekintettel fordult felénk, ugyanazt kérdezgette szerbül is, magyarul is:
– De most akkor ezekkel mi is legyen?
