Az adventi készülődésnek abba a szakaszába értünk, amikor a háziasszonyok az ünnepi fogások tervezgetésébe kezdenek. A legtöbb családban nyilván hagyományos menü kerül az asztalra, a desszert azonban, tapasztalatom szerint, minden házban más és más, a mákos guba mellett többféle édesség sorjázik a vendégváró tálcákon. Ezt nyilván az is indokolja, hogy az internetes receptoldalaknak és gasztroblogoknak köszönhetően a sütireceptek sora végtelen, és ha az ember élete minden egyes napján újabb receptúrát próbálna ki, akkor se érne a „kínálat” végére. Szemezgetni, válogatni és kóstolgatni azonban roppantul szórakoztató, és egy ígéretesnek tűnő új recept felvillanyozza a lelkes sütögetőket.
Így vagyok ezzel jómagam is, a kísérletezgetés azonban azzal jár, hogy a bevált, régi receptek elhanyagolódnak, a családtagok nagy bánatára. Szóvá is teszik időnként, hogy hagyjuk már ezeket a frinc-franc tortákat, mafla muffinokat meg fantáziátlan krémkreációkat, és legyen végre olyan „igazi” süteményünk karácsonykor, ahogy régebben. Mézes béles, például.
A napokban elő is kerestem a mézesünk receptjét anyu „harcedzett” szakácskönyvéből, amelyben a lap tetején ez áll, kézírással: „isteni”. Nos, valóban az. Kicsit macerás, pepecselős a hajszálvékony tésztalapok elkészítése, a tejbegrízszerű töltelék és a házi baracklekvár kombinációjára viszont nemigen mondható egyéb, mint hogy isteni.
– Retrósütizzünk idén – tettem be a könyvjelzőmet a recept mellé megadóan, és ahogy a jól ismert, omlós mézesre gondoltam, megkordult a gyomrom.
