– Nem tudom elviselni tovább ezt a hőséget – mondja, miközben finom mozdulatokkal megigazítja a homokra terített törölközőjét. – Menjünk bele a vízbe!
– Legalább negyedórát bírjunk ki a napon! – vetem föl, de magam is törölgetem a verejtéket a homlokomon, miközben egy pillantást vetek a csendesen hullámzó tengerre, s azonnal kísértésbe esek, hogy a habok közé vessem magam.
Nem segít a hét perccel ezelőtt kihozott limonádé sem. Beleszürcsölök. A jégkockák már elolvadtak. Szinte langyosnak számít.
– Én nem várok, megőrülök itt kint – szól nekem, s nagy, ugráló léptekkel elindul a víz felé, talpát a forró homok kínozza.
Ahogy a vízbe lép, valami hirtelen hatalmas erővel lefelé kezdi húzni. Gyilkos mocsárrá válnak a parányi hullámok. Az emberek sokkolva nézik, ahogyan visszafordíthatatlanul elnyeli őt a végzet.
Megfordulok törölközőmön. Racionalitásom ünnepel. Tudtam, hogy még nem szabad belemenni.
