Illusztráció (Pixabay)
Létezik egy takaros faház a hegyen.
Egyetlen helyiségében ágy és tűzhely, asztal és szék, fali polc és egy régi almárium van. A polcon kacatok sorakoznak, az almáriumon lámpa található. A ház előtt tisztás terül el, közepén egy óriási farönk, azon szoktam vágni a fát. A közelben patak csordogál. Zubogása idehallik. A bejárat előtti verandán pad áll. Onnan gyönyörködöm a szemközti fenyőerdőben, esténként innen nézem a csillagokkal teleszórt eget.
Nyáridőben szívesen kertészkedem. Amíg megmetszem a rózsákat, a göcsörtös fa körüli fűszálakat kigyomlálom a puha földből, és sáros kezemmel megérintem a növény kérgét, felsejlik bennem az összes tudnivaló önmagamról és a világról. Mire lejegyezném őket, a fenséges gondolatok elillannak elmémből.
Télidőben elcsendesedem. Hosszú sétákat teszek a térdig érő hóban, és megigézve szemlélem a fehér végtelent. Eszembe jut, hogy gyerekkoromban sokszor az ablaknál ülve figyeltem a hóhullást. Amikor havazik, most is sokszor az ablak elé ülök, nézek kifelé, és lelki szemeim előtt látom a gyereket, aki egykoron voltam.
Örömmel tölt el e takaros ház megléte.
Ha túl hangosnak ítélem meg a világot körülöttem, mindig ide menekülök.
