Kellemes élményben volt részem a napokban. Újvidéken betértem egy vaskereskedésbe, csavarokat kerestem és kampókat. A piac közelében van a bolt, ha arra járok, mindig felkeresem, mert a ház körül folyton kellenek szögek és különféle polcakasztó és egyéb kellékek, amit itt megtalálhatok. A bolt nevét nem árulhatom el, mert akkor ez a kis szösszenet termékmegjelenítést tartalmazna, de azt elmondom, hogy a Limáni piac közelében van, és azt is, hogy a környéken másik nincs.
De térjek a tárgyra, a kellemes élményre. Minden egyes árucikk alatt, papírra ugyan, de ki van írva az áru neve. De ez még nem is lenne annyira feltűnő, hanem a cikk nevét szerbül és magyarul is feltüntette a tulajdonos. Ismétlem: magyarul!
Amikor rácsodálkoztam erre a mi tájunkon már réges-rég elfeledett kereskedői szokásra, arra, hogy többnyelvű közösségünkben több nyelven szóljanak a vevőhöz, akkor visszakérdezett: miért, engem zavar?
Azt válaszoltam, hogy nem, sőt örülök, mert magyar vagyok.
Én is, válaszolta, csak már kissé elfelejtettem, most tanulok újra.
Eddig szerbül beszélgettünk. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, tiszta magyarsággal szólt utánam: Viszontlátásra!
