Emlékszem, régen nagyon csodáltam a Bear Grylls-féle extrém túlélőműsorokat. Beleéltem magam a főhős kalandjaiba, izgultam érte, és elképzeltem, milyen nehéz lehet kiúszni egy jeges tóból, ha ejtőernyővel véletlenül épp belepottyanunk, hetekig rovarok és magvak, gyümölcsök után kutatni, távol a civilizációtól… Aztán persze egyre gyerekesebbnek tűnt az egész, észrevettem a műsor fonákságát, és viccesnek tartottam a látszólag emberfeletti próbatételeket, amelyekkel Bear megküzdött. Hiszen a kamera másik oldalán biztos ott egy egész svédasztal, vagy legalábbis elegendő étel, forró tea, takarók, párnák…
Nemrég kisebb társasággal a Tarcalon túráztunk. Kimerítő séta volt, időnként már-már valódi hegymászásnak tűnt, olyan meredek ösvényeken haladtunk. A szokatlanul szép januári időjárás azonban becsapott minket, és a csevegés, folyamatos heccelődés is sokat rabolt el az időnkből. Ilyenkor korán, negyed ötkor megy le a nap, de mi akkor még jócskán a sűrűben jártunk. Sőt, még napnyugta után jó fél órával sem értünk ki a fák közül. Az orrunkig se láttunk... volna, ha nem tudunk világítani a telefonjainkkal. Már a kivezető ösvényen jártunk, láttuk az útjelzéseket a fákon. Vaksötétben értünk a kocsikhoz. Kimerült voltam, de megkönnyebbültem. Ha igazi veszélyben nem is voltunk, azért belegondolhattam, hogy nézett volna ki ez az út telefonok és útjelzések nélkül. Esetleg egyedül…
