Pakolok. Napok óta. Magamban. Most dobozokba. Katonás rendbe rakom, amit íróasztalom fiókjában találok. Mindez rám tartozik, de már rég nem az enyém. A tárgyak egy idő után önálló életet kezdenek. Elfeledett történetek, titkok vagy jelentéktelen események, emberek emlékét zárják magukba. Így élünk egymás mellett tárgyainkkal és saját múltunkkal.
Ólombetűk és egy kallantyú a gépszedő masináról, apróságok és egy nagy méretű Sinkó Ervin. Enyhén stilizáltam. A rajzról klisé készült a vésnöknek, majd a Sinkó-díj plakettje több példányban az újvidéki Magyar Tanszéknek. Így léptem be az irodalomtörténetbe és maradtam észrevétlen. A fiókban. Visszamenőleg a díj korábbi nyertesei is megkapták a plakettet, Danyi Magdi, Bognár Tóni, Podolszki Jóska és mások. Szeli István tanszékvezető whiskyt hozatott velem a díjátadóra. – Előbb-utóbb mindenki sorra kerül – mondta több évre rá Bori tanár úr nagy felháborodására Sziveri Jancsi, aki széles kézmozdulatokkal beszélt kameránkba a Templom tér hársfái alatt.
Pakolok. Csésze és kiszáradt teafű, színes ceruzák és spárgára fűzve kulcsok a fiók sarkából. Elfeledett titkok ismerői a kulcsok. Mind az, amit mára már nem létező fiókokba, szekrényekbe zártam, mind az övék marad. Vajon mért nincs kulcsa a kulcsoknak, mért nincs megfejtés mindarra, amit rájuk bíztunk és ők egy kattintással örökbe fogadtak? Talán éppen azért, hogy az elszámolásra kevesebb maradjon. Kibékültem azzal, hogy elfeledve/elrejtve velem párhuzamosan élnek dolgaim.
Pakolok haza. Harminc év a Magyar Szóban, negyven a médiában. Nem panaszkodom, izgalmas volt, és kevés anyagi haszonnal járt.
..................
Ezt írtam, hetekkel ezelőtt így képzeltem el a mai napot. Aztán Valaki összevonta felettem a szemöldökét és végül elmosolyodott. Minden másként lett. Ma ennél a mosolynál melegszem.
