Görnyedten megy az emelkedőn felfelé, mintha mázsás súlyt cipelne a hátán. Csak araszol, időnként megáll, ilyenkor bizonyára pihenőt kell tartania. Én mögötte baktatok, lehetek tőle száz méterre is.
Hegyes közismerten dimbes-dombos falu, de nem akkora ez az emelkedő, hogy ilyen nehéz lenne megbirkózni vele egy fiatal nőnek – gondolom én. Az öltözéke alapján ötvenméteres távolságból is biztosan meg tudom állapítani, hogy nem egy öregasszony lehet, akinek hasogat a szíve vagy valami más baja van.
Már nem is megy, teljesen megállt, a feje kókadtan a földet nézi.
Szélsebesen közeledek, már ott vagyok is mellette. A nyelvemen a kérdés: rosszul vagy?
Egy elharapott, érthetetlen köszönéssé sikerül igazítanom a már megkezdett mondatot, mert hirtelen minden világossá lesz számomra. A lány – huszonéves sem lehet – az okostelefonját bújja. Azért kellett megállnia, mert üzenetet ír. Az ujjai követhetetlen sebességgel pötyögtetnek, az arcán a szomorúság árnyéka sötétül, a szemében talán könnycsepp is csillog, de ebben már nem lehetek biztos, mert már lépek is tovább.
Igen, valóban fájhat a szíve – állapítom meg magamban.
