A magyarországi rockfesztiválra már sötétedéskor robogsz be a szűkös kombival, a lassan görcsbe ránduló végtagokat feszegetve az utastérben.
Puszi-puszi, italkóstoló (a helyi feketéző cukrozott löttye), majd pakolás. Összevakarod a forintokat a zsebedben. Olcsó, savanyú sör a rögtönzött, szabadtéri pultnál. Felpakolod a színpad hátsó részére, várod a sorod. „Idő van, fiatalok, teljes gőzzel cuccoljatok össze mindent!” – int gyorsan a hangmérnök, lóhalálában leellenőrzöl mindent (hangszer, kábelek, pedálok, erősítők, mikrofonok, a többiek).
A fények felgyúlnak, a hírnév 60 percig tart.
A koncert után talán még meghívnak egy sörre, szerelmet vall egy tinilány, egy részeg fazon meggyőz arról, hogy ő mindezt jobban csinálja tőled. Pakolsz még egy sort, a sztárság múlandóban, most hajnal van, délután pedig ügyelet.
Az országhatárt már a reggeli órákban léped át. A görcsök pont kezdenének kiújulni, de végül beértek a próbaterem elé. Ki kell pakolni. Sokadszorra.
Megérte azért a hatvan percért 400 kilométert utazni, egész nap cipekedni, ocsmány sört inni, benzinkutas szendvicset enni?
Természetesen.
