Kőből, téglából híd áll a keskeny ér fölött. Rajta már csak az idő jár. Néha messziről jött vándor is, vagy kíváncsi utazó. A híd sehova sem siet, akkor is áll, ha a víz kiapad alóla, mert soha sem tudni, mikor változnak meg a dolgok, a természet szeszélye vagy a teremtő akarata. Nem tudhatjuk, hogy a kiszáradt mederben, és abból kilépve mikor zúdul az ár ismét a völgybe. Abban sem lehetünk biztosak, hogy a beton erősebbnek bizonyul a monda szerinti sok ezer tojással habart kötőanyagnál, amely az öreg híd tégláit a víz fölött évszázadok óta összetartja. A híd olyan, mint az emberek hite, ha erős, minden terhet elbír, minden nyomásnak ellent tud állni, ha gyenge önmagától is összeomlik, halomba hull. Miért is álltunk meg egy pillanatra a Temesőrtől (Straža, Lagerdorf) délre fekvő, két lyukra állított hídon? Azért, mert még hiszünk, hinnünk kell a régi hidakban akkor is, ha nem csörgedezik reménykeltő víz a boltívek alatt, és akkor is, amikor a forgalmas közút a mellette levő betonszerkezeten halad. Ez a dolgunk, hiszen nyelvünk és kultúránk a híd.
