Gyakran egyszerű szavaknál is megállok. Kibontom őket, szétrakom, majd össze, kissé másként. Közben előkerül rendezetlenül mindaz, ami évtizedek alatt lerakódott bennem és a szavakban. Most a rajongást forgatom, különös. Olyan, mint a friss tavaszi földszag, mint amikor serkenő fűre lépünk, talán olyan, mint a fehér dupla jácint, egy, két szál, nem több, igen, ilyen lehet az illata a rajongásnak. Szarajevóban vettem a Baščaršiján azt a sárgaréz ibriket, amelyről régen lekopott az ezüst. Benne áll, ha nyílik, az ilyen korai virág. Az is lehet, hogy csak zene a rajongás, hárfa, nem illat meg holmiféle kopott edény apró története. Csendes hajóút. A hárfás nő párnás ujjai alatt Debussy. A folyó fényei a kemény húrokon. A háta méltóságteljesen hajlik, és ahogy ül, az mind harmónia. Rajongok a hangszerért. A rajongás kegyelmi állapot, amelyben egyszerre csak megjelenik valaki, aki titkos rokonságban van veled, melléd ül vagy ott áll egy esemény margóján, lehet, hogy férfi, lehet, hogy nő, felolvas, vagy halkan régi dalt fúj, vagy csak sirül egyet belső dallamunkra, és megáll talpig méltóságban, vagy hangszerről mesél. Olyan a rajongás, mint amikor önmagunkat látjuk rejtett szépségben, visszafogott fényben. A rajongás találkozás azzal, akit rég ismerünk, akit lelkünkben sokszor fölépítünk, de a valóságban csak ritkán látunk. A rajongás tárgya, nemesebb hasonmásunk, a legszebb hiányunk.
