Szemlélgetem a falu házait, az üreseket. Sok tucatra tehető a számuk, egész utca kijönne belőlük. Egyiken az elárvultságnak még nyoma sincs, a másikról hámlik a mész, helyenként a vakolat is, az ablakról pereg a festék, a harmadiknak már megroggyant a hátulja, száraz gyom uralja az udvart. Csend lakik mindegyikben.
Itt-ott megállva az utcán tanyaromok emlékei villannak föl bennem, meg egy könyv fotói a szállások pusztulásáról, és Szenti Tibor szavai: „Amint a tanya utolsó lakója is kihúzza lábát, a tanya nem él tovább. Anélkül, hogy bárki is bántaná, a fáradtság, a magány, az elhagyatottság terhe nehezedik rá, és összedől. Fokról fokra válik romhalmazzá: eltörik a szelemen, a tető megroggyan, a cserép lehull a padlásra, a mennyezet beszakad, a lyukakon kilátni az égre. Jön az eső, és ráül a tél hava.”
Megrepedeznek a falak, aláhullanak a gerendák, először a házhoz ragasztott épület omlik össze, majd követi a többi. A kemence áll legtovább, mígnem az is összekuporodik…
A gyors pusztulás olyankor történik, ha a tanya azt „érzi”, nincs rá tovább szükség, ha nem térnek időnként sem vissza a lakói, a szerepe elveszett. S most nem tudom eldönteni, jó volna-e tudni, mit éreznek ezek a falusi házak, lehúzott redőnyük és kívülről bezárt ajtajuk mögött.
