A New York-i Edison szálló recepciósa, ha nem is a pokolba, de legszívesebben egy másik szállóba küldött volna, amikor 1991 novemberében készpénzzel egyenlítettem ki a valamivel több mint 600 dolláros számlát. Nálunk, az USA-val ellentétben, a fizetőkártya akkor még nem volt nagy divat, és az a gyűlölködő tekintet, valamint a megannyi „Aprója nincs?” kezdetű nyűgös kasszajelenet miatt amint lehetett, magam is kártyára váltottam. Sok helyen ugyan még nem lehet így fizetni, mert nincs kártyaolvasójuk, az Informatika kommunális közvállalat pedig olyannyira előnyben részesíti a készpénzt, hogy a „törvény nem kötelez bennünket a kártya elfogadására” magyarázattal, 1–1,6 százalékos kezelési költséget számol fel a kártya fajtájától függően. Mivel az ilyesmit klasszikus lopásnak tartom, bosszúból rendre olyan összeget adok át, hogy jó sok aprót kelljen visszaszámlálni. Legutóbb is kapásból jött a várt „Aprója nincs?” kérdés, erre közömbösen rávágtam: „A törvény nem kötelez...”
