Több mint két éve egy bácskai kis falu tanító nénije havi 8000 dinár fizetést kap kézhez. Nem azért, mert ilyen rosszul fizetik, hanem mert néhány évvel ezelőtt úgy döntött, megvesz egy házat abban a faluban, amelyikben dolgozik. Nem nagy összegről volt szó, csupán 10 000 euró kölcsönt vett fel a banktól, természetesen kedvezményes kamattal, svájcifrank-alapú hitelként. Úgy számolta, ketten, a kamasz fiával jól ellesznek a fizetése háromnegyedéből is. Nem így lett. Nyomorban élnek, miközben valakik a pénzükön gazdagodnak. Most több az adóssága, mint amennyi hitelt felvett, miközben a részleteket minden hónapban fizette.
Számtalanszor megfordult már a fejében, hogy odaadja a banknak a házat, vigye, csak szabaduljon már meg ettől a hatalmas tehertől. De ezt sem teheti, mert az adósság marad. Meg aztán mindig felcsillan egy aprócska remény, hogy talán majd most, Magyarországhoz hasonlóan, nálunk is a körmére néznek a bankoknak. De a több mint 20 ezer érintett család ügyének intézése nem sürgős az államnak.
Közben a mindennapok meg kegyetlenül sorjáznak, és a gyereknek iskolába kell menni, az asztalra mindennap ennivalót kell tenni. Már ha van mit, mert sokszor bizony nincs. Azt mondja, nem bírja már tovább, hiába megy napszámba, hiába szed bodzát, és adja el, az adósságból nem tud kikecmeregni.
Önhibáján kívül koldusbotra jutott.
