Sötétedett már és hideg volt, amikor e Krakkó közelében magasodó középkori vár falához értem. Öt évvel ezelőtt tatarozták, alakították át, de küllemében alig változott. Azóta kizárólag elitvendégek szálláshelyéül szolgál, átlag halandó csak külön engedéllyel nyerhet bebocsátást. Ezzel nem volt gondom, ugyanis az amerikai elnökhöz igyekeztem, akivel – meghívása nyomán – volt találkám.
Odabenn persze várnom kellett némicskét a biztonságiak szobája előtt, amelyen keresztül lehet csak az elnöki rezidenciába bejutni. Aztán enyhén nyikordulva kinyílt a hatalmas, sötétbarnára pácolt kőrisfaajtó, és egy nyurga alak intett, lépjek be. Az egyik íróasztal körül álló-ülő fekete öltönyös marcona legényeket csak fél szemmel regisztráltam, a szemem az ajtót nyitó, szőke illetőn akadt meg, pontosabban vállig gipszben levő jobbján.
– Mi történt? – kérdeztem, megtapogatva a gipsz felső részét.
– Baleset. A nyakam – válaszolta kurtán.
Félrehallhattam a „nyakam”-at, arra gondoltam, felkarcsontja nyakrészét törte el, ezért gipszelték be a válláig... Aztán hirtelen meghűlt bennem a vér.
Szent ég, fordítva állt a feje! Vízszintes tengelye körül szabályosan 180 fokban. A teste előre, a feje hátrafelé nézett, mint valami bagolyé, amikor törzse mozdítása nélkül hátratekint.
Láthatta vérevesztett arcomat, így közönyös hangon hozzátette; „megpróbálták visszafordítani, de letettek erről, mert megsértették volna valamely ideget és a gerincvelőt, és tartósan nyomorékká váltam volna. Most ezzel kell megtanulnom élni”.
Beleborzongtam a gondolatba...
...és felébredtem.
