A munkanélküliséget illetően igencsak két eltérő számot kapunk, ha összevetjük a hivatalos adatot a valósággal. A statisztika azt állítja, a munkaközvetítő nyilvántartására hivatkozva, hogy Szerbiában „alig” hétszázezer embernek nincs munkája. Ugyanakkor a munkaviszonyban levők és a nyugdíjasok száma összesen három és fél millió. Az ország lakossága pedig 7,2 millió. Ebből még le kell vonni a gyerekek és a nem nyugdíjasok számát, s még akkor sem jutunk el a hétszázezerig. Van ugyanis egy igen nagy csoportja a polgároknak, akik munkanélküliek ugyan, de sehol sem tartják nyilván őket. Akiket meg igen, azok mindegyikét sem lehet igazi munkakeresőnek nevezni.
A közelmúltban ugyanis, egyetlen tollvonással több, mint hatszáz munkakereső nevét törölték a munkanélküliek listájáról. Reálisan szemlélve a tényt, nem is érdemelték meg, hogy ott legyenek, mivel a munkaközvetítő mindegyiküknek állást ajánlott fel, de harmincöten nem fogadták el a meghatározott időre szóló munkalehetőséget, száznegyvenöten visszautasították a képzettségüknek megfelelő munkahelyet, négyszázhatvanan – elvileg – elfogadták a lehetőséget, de minden indoklás nélkül már az első napon nem jelentek meg a munkaadónál. Pedig Szerbiában átlagban négy évet kell várni a munkalehetőségre.
A felkínált munkahely elleni leggyakoribb kifogás, hogy a dolgozók teljesítmény után juthatnak fizetéshez, vagy nehéz munkát kellene végezniük.
A népszerűtlen ágazatok közé tartozik a mezőgazdaság, az építőipar és a bányászat. Az is tény, hogy a „munkát keresők” legnagyobb része semmilyen képzettséggel sem rendelkezik, ennek ellenére úgy érzik, hogy őket az Isten is irodistának teremtette.
Az ilyenek ki nem mondott csatakiáltása lehet: „Hol a munka, hadd kerüljem!”
