Dél körül lehetett. Aznap már vagy az ötödik hivatalba igyekeztem, amikor áthaladván Szabadka főterén egy nénit láttam ácsorogni a Nenad szobor mellett. Még rá is pillantottam. Megmagyarázni nem tudom, miért, de valahogy úgy éreztem, hogy nem illik a képbe. Nem a simogató napsütést élvezte, mint mások, sugárzott róla, hogy valami nincs vele rendben. Ez csak megérzés volt. Rendesen öltözött, kopottas ruhás, fejkendős asszony a város központjában a nap közepén.
Sietős léptekkel elhaladtam előtte. Alig tettem néhány lépést, amikor bátortalan hangon utánam szólt:
– Asszonyom, asszonyom!
Hátrafordultam, és láttam a sors vájta redőket arcán, szeme olyan volt, mint egy riadt őzikéé, s alig hallhatóan mondta, tudnék-e neki adni egy kenyérre valót.
Meggyőződésem, hogy először csinált ilyesmit. Biztosan más választása nem volt. Annyira zavarban volt, hogy már nekem is kellemetlen volt a jelenet.
A fejkendős piaci nénikéim jutottak eszembe, akik egy-egy csokor hóvirágot, jácintot vagy orgonát árulnak, vagy csak két szál zöldséget, esetleg 10 tojást. Én mindig tőlük vásárolok.
