A szocializmusban a magyar nemzetiség nemzettudatának alkalmi megerősödésében nacionalizmust, olykor sovinizmust vélt látni – és le is csapott – a hatalom. Aztán mi következett? A „nagyok” gyilkolták egymást. Most a tartományi újságíró-szervezet figyelmeztet, hogy a Magyar Szó egyes írásai iszlámellenességet terjesztenek a gyűlöletbeszéd elemeivel ötvözve. S figyelmeztetnek, hogy „a témával óvatosan, minden szenzációhajhászás és elvakultság nélkül kell foglalkozni”.
Úgy látom, hogy a tényközlésben elvakultságot és szenzációhajhászást vélnek fölfedezni, miközben ezen a szemléleten már a Nyugaton is túl vannak. (Kezdetben ők is az elhallgatásban látták a megoldást a gondokra.)
Valamilyen honlapon azóta már a „főbűnös” kolléganőnket is nevesítették. Ő pedig magánbeszélgetésben néhányunknak kitálalt – ezúttal visszaélek vele –: sosem írta meg, hogy betonon fekvő kisgyereket takart be a kabátjával, másik két kabátot a vacogó menekülteknek ajándékozott; kenyeret, konzervet, margarint vásárolt nekik, lekvárkészletét fölszámolta – soha nem ment üres kézzel hozzájuk…
Igen – mondom –, jó lenne, ha a kígyót-békát kiáltók is meg tudnák különböztetni a szerencsétlen katonát a hadseregtől: humánus tett segíteni az egyiken, ha nem is a miénk, de árulás a ránk jövő szervezett hadseregről nem venni tudomást, bármennyire is tudjuk, hogy azt is emberek alkotják.
