A napokban Šabacon jártam. Vasárnap délután volt, és úgy döntöttünk, ebédelünk valahol a városban. Vagy fél órát köröztünk, sehol egyetlen éttermet sem találtunk. Hiába kérdeztük a helybelieket, mivel vasárnap délután volt, nem tudtak semmit ajánlani. Náluk nincs nyitva semmi, mondták.
Végre mégis találtunk egy feliratot. A több évtizedes cégér hazai ízeket ígért. Én még örültem is neki, mert nem bécsi szeletet meg hasonló kommersz ebédet akartam enni, hanem azt, amit itt a legjobban készítenek.
Egy romos kapualjon át botorkáltunk be az udvarba. Ott még lepukkantabb bejárat fogadott bennünket. De ha már ott voltunk, benyitottunk. Két idős úr üldögélt az ugyancsak kocsmaszagú helyiségben, kabátban. Megtudtuk, hogy évek óta nem üzemel az étterem, ők is csak azért vannak itt, mert így múlatják az időt, ha betér valaki, adnak neki pálinkát vagy kávét.
Arra gondoltam, ha idegenként érkeznék Szabadkára, ugyanezt kellene átélnem. A belvárosban az éttermek helyett bankok vannak, vagy legfeljebb kávézók. Pedig itt volt régen a plüssfüggönyös, fehér abroszos Belgrád étterem, a Spartak és még néhány hely, ahol családok ebédeltek vasárnaponként. Most ismerni kell a várost, hogy rátaláljunk az éttermekre. A bankokkal senki sem tudja felvenni a versenyt.
