Furcsa fajta ember a zentai. Bárhol jár a világban, soha nem felejti el hangsúlyozni, honnan jött, mert Zenta, ugyebár, a világ közepe. Túlzott lokálpatriotizmussal áldott meg bennünket a Teremtő, s ezért kapunk is hideget-meleget, mert amikor lehámozzuk a ráragasztott cukormázat a kis városkánkról, semmivel sem kapunk fényesebb képet, mint például a magyarkanizsaiak, topolyaiak, vagy épp a szabadkaiak a sajátjukról.
Mégis, csak megdobban a szívünk, ha látjuk, Zenta jó hírnevét mások is ismerik. A minap rétesre voltam éhes, s ezt (is) az Almási cukrász készíti a legfinomabban városunkban. Picinyke kis üzletébe ezért a finomságért kora délelőtt kell menni, mert gyorsan széthordják, de én megkockáztattam úgy dél körül, hátha szerencsével járok. Amikor beléptem a cukrászdába, tátva maradt a szám és földbe gyökerezett a lábam. Vagy harmincan tolakodtak a pult előtt, a cukrász család meg nem győzte a konyhából kihordani az elkészített süteményeket, főleg a mignonokat. Egy hölgy észrevette értetlenségemet, s tört magyarsággal elmondta, ők Zimonyból jöttek, ahol nagy az Almási-mignon reputációja, s az ilyen minőségű édesség náluk sokkal drágább. Kivártam a sorom, de feleslegesen, mert a cukrászda olyan volt, mint amikor egy hurrikán végigsöpör a tájon, s forgataga mindent elcipel. Se rétes, de más sütemény sem volt már, s a főcukrász elmondta, ilyet ő se nagyon élt még meg. Fordulat, poén azonban minden sztoriban van:
– Tudod-e, hogyan jöttek be? Azt kérdezték a 70 dináros mignonról, hogy „može li za 60?”...
