Lackfi János írja a Friss forgácsok karcolatainak egyikében, hogy minálunk a hit megszokott bútordarab, tologatjuk, hol mutat jobban, előszedjük rendszeresen, porolgatjuk, kellemesen elimádkozgatunk. De mikor éltük át utoljára a „mélységből kiáltó”, iszonyú erejű sóvárgást Isten után, aki, úgy érezzük, elhagyott?
A napokban jutottak eszembe ezek a gondolatok, amikor egy ismerős kislány mesélte, hogy műfűvel bélelt fészket készített a nyuszinak, mert az anyu azt mondta, hogy az eltehető jövőre, és nem kell friss füvet szedni minden évben. A locsolkodóknak kindertojást adott, mert azt jobban szeretik, mint a hímes tojást, és különben sincs idő a pepecselésre...
Az emberi élet nyújtotta kényelem fontosabb, meg hát úgyis tehetetlenek vagyunk a földi hiúságokkal szemben. De ha nincs idő az igazi ünnepi készülődésre, a testi és lelki megújulásra, hogy is maradna az Istennel való találkozásra? Talán annyi is elegendő lenne néha, hogy önmagunkkal szembe nézve feltegyük a kérdést, kik vagyunk valójában.
