Az ünnep, nem más, mint várakozás és búcsúzás. Étellel, itallal, apró tárgyakkal, élethelyzetekkel rakjuk össze néha volt örömeinket, azok emlékét, és abban reménykedünk – vagy már nem is? – hogy újra megérinthetjük legbensőnkben az érinthetetlent, változatlan gyermeki lelkünket. Újraépítjük az időt.
Ünnepeink búcsúzást jelentenek szeretteinktől és önmagunktól mindenképp.
Úgy várakozunk, remélünk, hogy lélekben már ünnep előtt elbúcsúzunk azoktól, akiket hazavárunk, hiszen tudjuk, elmennek. Mert megtörtént, mi már összefüggéseiben látjuk a múltat és a jövőt, és a jelenben éljük meg mindkettőt. Magunkhoz öleljük gyermekeinket és a válluk fölött a távolba nézve önmagunkat látjuk. Könnyű por fedi ezeket a szavakat, amely szétrebben és megtölti az itthoni teret, amikor lelkünk erőlködve verdesi szárnyát. Időutazás ez, melyben a régi hangok néha elnyomják a jelen zaját, néha együtt hallom mindet, néha pedig csönd van. Most harmadnap van és zúg a fülem, ki-ki a saját útjára ment. Össze kell hajtani a lepelt és elindulni. A munka a mi feltámadásunk. Az is lehet, hogy, az a határtalan szabadság jelenti a feltámadást, amellyel nap mint nap emlékeink között járhatunk. Időn kívüli, amit meséltem, és az is, amit el sem mondtam, le sem írtam, pedig emberi volt. Vagy nem?
