Csen mestert, a Sárga folyó kolostor apátját egyszer megkérdezték, mi fájt neki az életében a legjobban.
– Az, ami nem fájhatott – felelte a mester.
– De hiszen ami nem fájhat, az nem is fáj! – mondta erre Van, a kérdező.
– Az önmagunktól való elfordulás az, ami nem fájhat, és azért nem érezhetjük át az elmondhatatlan gyötrelmet, amelyet okoz, mert a szenvedést csak magunkban érzékelhetjük, az önmagától elforduló pedig kívül kerül önmagán – válaszolta a mester. – Amikor viszont a visszatérés napján szembesülünk azzal, hogy tetteinket és gondolatainkat egész életünkön át az önmagunktól való elfordulás irányította, akkor ez az addig fájni nem képes fájdalom menten érzékelhetővé válik.
– Mikor érezheti át ezt a nagy szenvedést az ember?
– A halála pillanatában. Akkor minden visszatér hozzá, így az öntagadása is.
– Ezek szerint tisztelendő uram sem ismerhette meg még ezt a végső fájdalmat, hiszen él – vágta rá erre diadalmasan Van.
Csen mester elmosolyodott, és lassú léptekkel elindult a cellája felé.
– Aki él, az halott már – szólt vissza hátra sem fordítva a fejét.
