Olvastam az Üveggolyóban Lovas Ildikó tárcáját az elvihető kávéról, amelyben a kafa za poneti mindössze egy motívum, ám a szöveg nyelvi-irodalmi vonatkozásai külön témát képeznek. Véresre vakartam magam boldogságomban a szerzőnek a magyar gyermek- és ifjúsági irodalommal kapcsolatos észrevételei nyomán: „Nem akarok jó lenni mindhalálig, és hagyjanak békén a kisködmönnel, eszem ágában sincs kincset keresni, aki pedig azt hiszi, hogy a Füvészkert olyan nagy valami, a Nemecsek meg nem egy lúzer, az maga is egy balfasz, akinek pedig nincs hét krajcárja, az meg legyen Árvácska.” Úgy hiszem, ez a fajta gyermekirodalom valóban lecsengett. Miként a XIX. század forradalmisága és a XX. század modernizmusa. De hogyan is lehetne másként, ha magyartanáraink ma is azokból a tankönyvekből oktatnak, amelyekből maguk is tanultak. Lovas nyelvi problémaként írta le fölismerését, hogy az árvácska voltaképpen azonos az általa bársonykaként ismert növénnyel. Ezt a fölismerést szinte gyermekkorával szembeni merényletként élte meg.
Számomra az indigó szó volt revelációs erejű, örömömet leltem kimondásában, de már akkor is, ha csak rá gondoltam. Számomra az indigó volt az, ami Lovasnak a bársonyka.
Ám hogy szavakat felejtek, az biztos. Pedig a szakmám és a hivatásom a szavak megőrzése lenne. Meglehet, hogy nem én hagyom el a szavakat, hanem azok hagynak engem faképnél?
