A szép idő beköszöntével megszaporodtak az útjavító munkálatok a városban. Egyes utcák olyképpen festenek, mintha derék vakondok éjt nappallá téve ügyködtek volna azon, hogy hegy-völgyesre túrják. Szinte nem is lehet taxival vagy autóbusszal anélkül „átverekedni magunkat” a központon, hogy a sofőrök ne tennének csípős megjegyzést az útakadályok miatt kialakult dugók, közlekedési káosz közepette. Egyesek hozzá is teszik ilyenkor, hogy csak a felhajtást látni, az eredménye meg sohanapjára tolódik el. Lehet, hogy a volán mögül valóban ilyen áldatlannak tűnnek az állapotok, elvégre nem tarthat az ember számon minden kátyút, amelyen járművével nap mint nap átdöcög, hát az sem tűnik fel, ha némelyiket helyrehozzák. Kerékpár nyergéből viszont más a helyzet. Ülepünk „emlékezik” minden gödörre, huppanóra, észben kell tartani a kerékpárút egyenetlenségeit. A vasúti felüljáró alatt tátongott a „kedvenc” bicikliútkráterem. Sok éven át „ismerkedtünk”, figyelemmel kísértem terebélyesedését, s ha nem csellentem ki előtte idejében, a nyelvem vagy a kerékpárfelnim bánta. Ma is, ahogy minden kerékpáros napon, jó előre fékeztem a felüljáróhoz közeledvén, már tértem volna ki előle... a lyuk meg sehol! Csak szép, sima aszfalt. Teringettét, befoltozták az útkarbantartók! Pedig épp elterveztem, hogy örökbe fogadom a jó öreg krátert, ahogy egyes, világvégi falvakban szokás.
