A hétvégén Gyulán voltam, a Viharsarok kis ékszeres dobozában, az emberi léptékkel mérve még élhető városkában, amelyet általában a róla elnevezett kolbászról, a várról és a fürdőről ismernek. Ehhez még újabban kapcsolódik a Grosics Fociakadémia is, s a pár ott töltött nap alatt mindent megnéztem. A 14-15. században épült vár Európa egyetlen épen maradt téglavára síkvidéken, a várfürdő egy 8,5 hektáron fekvő természetvédelmi területen fekszik, a 2009-ben alapított akadémiát pedig a Katolikus Egyház üzemelteti példás rendben, a 14 hektáros területen pedig számos kisebb-nagyobb füves és műfüves pálya található.
Engem azonban a kolbász is érdekelt, amely hungarikumnak számít, eredete pedig a 19. század végétől datál. Mivel a gyári kolbász ízét ismerem, megkerestem a helyi piacot, ahol a tejtermékeket és felvágott féléket is árulják. Árban nem különböznek a kézműves termékek sem, s ha már ott voltam, végignéztem a saláta- és zöldségféléket is, és azt tapasztaltam, hogy a szerbiai, illetve a magyar piaci árak alig különböznek. Érdekesség, hogy a gyulai piacon viszonteladót nem látni, a termelők kínálják a portékáikat, tehát szinte kizárólag magyar terméket lehet megvásárolni. Örültem ennek, s elgondolkodtam, hogy Szerbiában lassan a paradicsomot és a paprikát is már a nagyobb üzletláncokban vásárolják, mert olcsóbb. Itthon senki sem nézi immár, milyen eredetű a termék, csakis a pénztárca határozza meg az igényességet.
S hogy ki él jobban? Nos, ezt a vitát már ezen a példán le lehet zárni. Az árak ugyanazok, de a fizetések terén Magyarország már fényévekre van tőlünk...
