Munkába menet mindennap elhaladok egy ház előtt, amelynek udvarában gyümölccsel teli sárgabarackfa áll. Ágai jócskán kihajlanak az útra, az érett lédús barackok pedig a járdára és az úttestre potyogva végzik ragacsos tócsaként, amelyben megmártóznak az autók kerekei, a járókelők pedig ugrálva vagy nagyot kerülve tudnak csak ott áthaladni. Amikor érlelődtek a fán a barackok, arra gondoltam, milyen jó ennek a családnak, finom, friss gyümölcshöz juthatnak, készülhet belőle sütemény, lekvár, pálinka... Aztán mégis azt láttam, hogy hagyják lepotyogni. Egyszer éppen az udvarban találtam a nénit, és kedvesen megjegyeztem, hogy milyen sok sárgabarack van a fán, biztosan nem győzik leszedni, azért hullik. És mit válaszoltak? Nem szeretik. Nem szedik le, mert nem is eszik. (Akkor meg minek kell nekik a fa?) Én meg persze hiába is mondtam, hogy ó, de kár ezért a sok finom gyümölcsért, a néni nem vette a lapot, hogy jól van, hát szedjek magamnak.
A barackok lehullottak, néhány napja üresek az ágak, és sajnálom, hogy jövőre ismét hiába borul virágba.
