Középiskolásként olvastam először Gabriel García Marquez Száz év magány című regényét. Akkor is, és a későbbi olvasások során is mindannyiszor a kötet misztikussága nyűgözött le. Nem a túlfűtött és varázslatos mágikus realizmusára gondolok elsősorban – bár hihetetlen, csodás elem is található benne bőven – hanem az esőre, a megállíthatatlanul zuhogó, ömlő, hömpölygő esőre, mely valamiféle biblikus felhangot ad a történetnek. Hisz az órákon, napokon, heteken át szakadatlanul hulló eső a monotónia és kilátástalanság szimbóluma, a bibliai időket idéző özönvízhez hasonlatos természeti csapás irodalmi továbbgondolása, melynek végeztével már semmi nem lesz ugyanolyan, mint előtte volt. Marquez jól megragadta ezt az életérzést. Az esőt szemlélő, az eső elől elhúzódó, az esőt váró, egyszersmind az esőtől szorongó ember egyszerre kiszolgáltatott és reménykedő állapotát. Az eső után ugyanis bármi jöhet, jobb is, rosszabb is az eddigieknél, de biztos, hogy más lesz. Az addig tartó várakozás azonban végtelennek tűnik.
Vajdaságban ma esik. Mit esik? Zuhog. Igaz, még csak órák óta zuhog az eső, de máris márquezi hangulatban érzem magam. A Buendiáktól kellene ellesni a várakozás, a kivárás legpraktikusabb módját. Jól jönne most egy Száz év magány.
