– Annak idején gyerekként mi jó hangosan, illedelmesen köszöntünk a szomszédnak, a boltban, postán is, most meg azt látom, hogy ez a szomszéd fiú sose köszön senkinek, nekünk, szomszédoknak sem, és az anyja nem is szól rá, nem figyelmezteti, hogy köszönjön – panaszolta az egyik utcabeli néni a szomszédnak, miután látta, hogy az említett fiú úgy viharzott ki a házból, hogy a szomszéd bácsit majdnem fellökte biciklistül. Pedig ismeri őket, hiszen ott él mellettük, nap mint nap látja őket.
Én falun nőttem fel, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol egyébként is alapdolog a köszönés. S ezt a szokást valahogy belőlem a városi környezet sem tudja kitörölni. Hiába rohanok, futtában is köszönök a szomszédnak, a boltosnak, a postásnak is, amikor levelet dob a ládánkba. Én vagyok az utcánkban a köszönős anyuka, aki köszönésre tanítja a gyerekét is, a kétévesem vehemensen integet is minden járókelőnek, ha pedig nem integetnének vissza, az intés mellé hangosan odamond egy sziát is, hogy észrevegyék. Remélem, hogy rá néhány év múlna nem fognak panaszkodni, hogy köszönés nélkül rohan el a szomszédok mellett, majdnem fellökve őket.
(Fotó: Illusztráció/Getty Images)
