Sziesztázva nyárutóba ernyedek. Quarnero, Spalato, Trau, Solana, Raguza jut eszembe, és megannyi olasz hangzású öböl és kikötő valós és kitalált neve. Többre nem jutok. Márai mediterrán mondatait is szívesen idézném és Weörös tengerélményét. Semmi sem jut eszembe. Csak egy mondat áll a noteszomban: A tenger illata. Régen verscím lehetett volna. Ma már mondatnak is sok. Sok, az ami rárakódott, mint ahogy a naplemente, a gémeskút és annyi minden szalonképtelen lett önhibáján kívül. Tárgyak, jelenségek, dolgok mennek veszendőbe tehetetlenül. Az ember kisajátítja őket, magának. Elhasználja azok eredeti jelentését, és lejáratva eldobja magától. Üres szavakká válnak. Elhagyott kagylók. Csecsebecse. Csomagolás. Ilyen A tenger illata is. Üres és giccses, ha a szavakat messze a tengertől elemezgetjük, mérlegeljük. Közelről minden egészen más. Ha megérintjük, a tenger kinyílik, az ég becsukódik. Könnyű pőreségbe öltözünk, a habokkal ölelkezünk, és mezítláb járunk ott, ahol hivatalból nyakig gombolkozva lépdelnénk. Minden attól függ, hogy hozzáérünk-e ahhoz, amit szavakba öntenénk. A közvetlen kapcsolat, mindent megváltoztat. Még azokat a szavakat is, amelyek kiüresedve fekszenek mellettünk. Személyes és rejtélyes lesz a kagylóház, a remeterákok, illatok, zajok és végül A tenger illata is, ha tükörként arcokat és minket idéz.
(Fotó: Illusztráció/imgfave.com/)
