Van olyan, hogy az emberre pont olyan egyének találnak rá, akiknek nem kéne. Velem rendre előfordul, hogy olyan idegenek szólítanak meg az utcán, vagy akárhol, akik valamiért barátkozni próbálnak velem.
A múltkor egy éjjel-nappaliba tértem be zenekari próba után, a két gitárkoffert letettem a fizetőpult elé, hogy ne lökjem fel a végtelenségig felstószolt árut.
Mindeközben egy vásárló társalgott az eladóval. A fickó valami ropogtatni valót evett, a csomag tartalmának negyede a szájában, a másik a bajuszportáján és a kötött felsőjén landolt. Eleve nem volt egy bizalomgerjesztő látvány az alak, de amikor megcsillant a szeme a hangszereim láttán, még inkább csak veszített sármjából.
– Helló! Te zenélsz?
– Nem, viccből cipelem ezeket a dög nehéz koffereket – vetettem oda pofátlanul.
– Vicces fickó vagy te! Gyere velem ki, mondanék valamit.
Ettől féltem. Nem vagyok egy szégyenlős alak, de amikor egy vadidegen olyan hangnemben beszél velem, mintha együtt jártunk volna évekig kukoricát kapálni, kicsit felszalad bennem a pumpa.
Leadta, hogy tuti zenekara van, nekem már csak dobost kell hozzá keresni. Meg kellene tanulni 200–300 dalt, meg aztán felvenni a kapcsolatot egy hotellel. Pár hónap alatt több ezer eurót lehet keresni.
– Tehát, csak dobost kell találni, repertoárt betanulni, hotelt keresni, azokat meggyőzni, hogy mi vagyunk a legjobb választás, és akkor dőlni fog a lóvé? – kérdezem én.
– Igen, testvér, bombabiztos ötlet! – vágta rá a fickó, közben eleresztett egy maffiafőnök-szerű mosolyt, amit a fogára tapadt ropi meglehetősen komolytalanná tett.
– Értem. Sajnos nem fogadhatom el, én most az elnökválasztásokon indulok, szerintem meg is választanak – válaszoltam röviden, és leléptem.
Nagy az isten állatkertje.
