Október hatodika a menyem születésnapja. Nem tudom, miként sikerült neki az aradi vértanúk gyásznapján világra evickélnie, azon a napon, amely fekete drapériákkal vonja be az október elejét, amikor sorjáznak a megemlékezések, a szobor- és emléktábla-avatók, amikor minden a szabadságért életüket áldozó mártírok emlékéről szól.
Az aradi vértanúk, miként a velük együtt életüket áldozók ugyanolyan hús-vér teremtések voltak, mint a gyásznapon ünneplő menyem. Volt életük, családjuk, érzelmeik, szerelmeik, ugyanazt a levegőt lélegezték be, amit az általuk vezetett szabadságharcosok meg a későbbi hóhéraik. Emberek voltak, hősökké a nép emelte őket, és jó, hogy a mindenkori nép előtt évszázadokon át fönnmaradnak a hőseiket megidéző emlékek.
Minap olvasom, hogy Szerbiában vissza szeretnék állítani a sorkatonaságot. A parlamentben komoly támogatottsága van az ötletnek, aminek azoknak a katonai szakértőknek a véleménye ad alapot, hogy a hadseregben több az irodista, mint a képzett katona, s a sorkatonaságra azért van szükség, hogy gatyába rázza és fegyelemre tanítsa a fiatalokat, valamint a kedvencem: túl sok a szájhős patrióta, aki még egy puskát se tud összeszerelni.
Hát kérem, legyen akár október hatodika is: a hazafiság és a militánsság fogalmát nem kellene egymástól elkülöníteni? Attól, hogy a menyemmel együtt ünneplem a születésnapját, nem pedig AK–47-essel lövöldözök az októberi azúrba, még nem lennék hazafi?
