Ahogy a kapu bezárása hozzátartozik az otthon elhagyásához, úgy a megérkezés része, hogy azonnal belekukkantok a postaládába. Nem várok levelet, mert már évek óta nem érkezik senkitől igazi levél, csak egy gyors üzenet, vagy a világhálón egy bejegyzés, vagy egy rövid videoüzenet.
Csak hivatalos levelek érkeznek a címemre: adóvégzések, felszólítások, hogy ha nem fizetem ki a gyorshajtásért a büntetést, akkor mehetek a börtönbe, vagy a tisztasági vállalat fenyegetése, hogy a 300 dináros tartozásomat fizessem be, mert egyébként küldik a végrehajtót... Meg ugye havi rendszerességgel ott tornyosulnak a számlák. Kivétel nélkül mind fenyegető és követelőző levelek.
Pedig milyen szép dolog is volt egykor levelet, levelező lapot kapni! Volt annak valami varázsa. A levélírásnak is, meg az olvasásának.
Most leginkább annak örülök, ha érkezik egy díszes meghívó valami rangos rendezvényre vagy havonta egyszer egy folyóirat.
Meg persze hetente több tucat reklámújságot is találok a postaládámban. Ezek viszont elszomorítanak, mert arra gondolok, mennyi fát kellett kivágni előállításukhoz, én meg egy hanyag mozdulattal, olvasatlanul dobom a szemétbe őket.
Ma van a Postai Világnap.
