„Állok a kis, csíkos bőröndömmel a gyalogátkelőnél, és egyetlen kocsi se lassít, hogy átengedjen. Hazaértem.” Ezzel a két mondattal üzenem meg a közösségi hálón pesti barátaimnak, akiknél a hétvégén vendégeskedtem, hogy immár átléptem a határt, újra Szabadkán vagyok. Élcelődnek a csevegőablakban, hogy Édes Otthon, ugye… Én meg azon gondolkodom, hogy miközben itthon ezerszer ácsorgok ugyanígy gyalogátkelők előtt, eszembe se jut méltatlankodni, hogy ki kell várnom a forgalom lassulását, amit egy távoli villanyrendőr ütemez, hanem ahogy mindenki, állok és várok, az első adandó alkalommal pedig kotródok át a zebrán, mentem a bőröm a közelgő kocsik elől. Mert hiába van nekem gyalogosként elsőbbségem a kijelölt gyalogátkelőn, itt valahogy erre fittyet szokás hányni. Legfeljebb akkor lépnek fékre, ha felbukkan egy rendőr. Most meg, lám, Pestről érkezve, feltűnik ez az itthoni jellegzetesség, és méltatlankodok. Két napig megszoktam a jót, hogy előzékenyek az autósok. Mértékkel, persze, de mégiscsak. Itt meg ácsorgok, ácsorgok csak, míg meg nem szán egy buszsofőr, és átenged. Csíkos bőröndömmel kotródok át a zebrán, mentem a bőröm, mert a busz mögül teljes gázzal épp előz egy dzsip.
