Egyre meredekebb ívben árad be ablakomon éltető csillagunk fénye. Vakító nyalábjai camera obscura és lencsék híján is csodálatos árnyjátékot varázsolnak az alkalmi vetítővászonként viselkedő fehér bútorra. Reggeli kávém gőzcsíkjai e „vásznon” násztáncukat járó flamingók hadát idézik, majd karcsú lányok fűzfahajlongását, kik éppen a La boîte à joujoux (Debussy) ütemeire szökellnek-táncolnak.
A narancssárga üveghamutartó prizmáján megtörő sugarak egy amazonasi delfin homorító hátát rajzolják ki, de ha képzeletben, mintegy a félgömböt hizlalva tovagömbölyítem e „képet”, szakasztottan olyan, mint Dalí A szférák Galateája c. festményén a Gala állcsúcsát képező gömb. Ha kissé elforgatom, egy repülő vagy űrhajó orra, netán bukósisak is lehet... egy titokzatos burok, mely egy csecsemő bölcsője, melybe ugyanakkor a világmindenség is belefér. Sőt, leheletfinom belső szappanbuborék-textúrája voltán univerzumok sokasága.
Írni kell valamiről valamit – nyilall belém átmenet nélkül a józanító gondolat. De, bahh, miről, hogyan és miért írni itt és most, mikor festeni kell(ene)!?
