A minap a szomszédasszonyunk telefonált vacsora közben. Meglepődtünk, mert ilyen későn már nem szokott hívni, de igazán akkor döbbentünk meg, amikor meghallottuk, mit akar: arra figyelmeztetett bennünket, hogy egy kiskutya nyüszít az udvarunkban. Kirohantunk az udvarba, és valóban egy aranyos kiskutya szomorkodott ott. Vélhetőleg valaki betette hozzánk, mert a kapun biztosan nem jutott volna át. Hű társunk, Bogáncs az ősszel pusztult el, így gondolkodás nélkül örökbe fogadtuk a kis jövevényt. Maximus (ezt a nevet kapta a nyavalyás) szerencsés volt, mert otthonra lelt. Ha viszont szétnézek a faluban, akkor sajnos azt látom, hogy rengeteg a kicsapott, kóbor kutya. És többségük sorsa nem olyan szerencsés, mint Maximusé. Az utcákon csatangolnak, míg utol nem éri őket a végzet. Ezért az állapotért elsősorban a felelőtlen kutyatartók a hibásak, akik kicsapják az utcára ezeket a jószágokat. Másodsorban pedig a kormány vétke, hogy nem lehet segíteni a bajba jutott állatokon. Olyan törvényeket hoztak, amelyek ellehetetlenítik a kisebb állatmenhelyek működését vagy létrehozását. Tipikusan az a történet, hogy a megoldása egyáltalán nem érdekli a törvényhozókat, a lényeg, hogy meghozták az EU-kompatibilis törvényeket, a kutyákat meg ki nem tojja le. Mondhatni egy nem állatbarát állatbarát törvény született. Nem az első és – tartok tőle – nem is az utolsó példa a valóságtól elrugaszkodott, eszement törvényhozásra. Így elmondható, hogy Szerbiában kutyának lenni sem jó. Ez alól kivétel Maximus, akit nem érintenek az „állatbarát” törvények.
