Virágvasárnap van. Az ebédlőben a tulipánok sorakoznak kecsesen a vázában, egyik polcon pedig jácintok illatoznak. Az előszobában aranyesőágak. Nekem elsősorban ezek az illatok azok, amik a virágvasárnapot jelentik. A friss illatú lakásban igyekszem ünnepet varázsolni. Úgy, ahogy lehet. Másként, mint ahogyan nagyszüleimnél volt, s ha erre gondolok, szomorú leszek.
Virágvasárnapra már körül volt meszelve a ház, a mész is illatozott. A frissen felásott, felgereblyézett virágoskertek illata, a föld szaga járta be a kitéglázott udvart. Nekünk, gyerekeknek volt a dolgunk a tégla közül kiszedni a napfény felé törekvő gyomot. De nem tiltakoztunk, mert szépemlékű nagymamámnak olyan varázsa volt, hogy valamennyiünket magával tudott ragadni az ünnepi készülődésben.
Ilyenkorra már minden függönyt, abroszt, ágyneműt kikeményített. Nagy munka már nem maradt, mert az ünnep Virágvasárnapkor kezdődött.
Nem a húsvéti ajándék volt az örömforrás, hanem az ünnepi hangulat. Az ünnep átélése. Most lopva takarítunk, rohanva díszítjük a lakást, gyakran késő este sütjük a süteményeket…
Nemrégiben azt mondtam a laminált padlóra, hogy hazudik. Azt hazudja, hogy fából van, hogy igazi. S ezért nem szeretem. Most is ilyen érzések kavarognak bennem. Vajon képes vagyok-e igazi ünnepet varázsolni? Olyant, amilyenben nekem volt részem? Jó lenne.
Ránézek a virágokra és bizakodom.
