Elnézem a fiatal anyukákat. Egyre többen viszik magukhoz ölelve kicsi babáikat. Olyan jó ezt látni! Mennyivel emberközelibb ez, mint letenni a babakocsiba őket. Szabadkán a babahordozás hívei a gyermekhét kapcsán felvonulást is tartottak. Nem szónokoltak, nem zajongtak, csak sétáltak egyet, tömegesen, hogy megmutassák, milyen kényelmes és mennyire nagyszerű dolog, ha az anyuka szívdobbanását érzi a kicsi, amíg sétálnak.
Néhány évtizeddel ezelőtt még az volt a divatos gyermeknevelési elv, hogy ha sír a baba, nem kell fölvenni és magunkhoz ölelni, ha elláttuk, nincs oka a sírásra, majd abbahagyja. Soha sem tudtam ezzel egyetérteni, és semmilyen más olyan nevelési elvvel, amely az elidegenedést szolgálta már a gyermek megszületésének pillanatában. Mindig abban hittem, hogy a családi kötelék fontos, és annak kiépítése, hogy mi vagyunk egymásnak a legfontosabbak, már a gyermek megszületésével kezdődik. S az ösztönös anyai szeretetet nem írhatja felül semmilyen nevelési elv.
Vissza a természeteshez, ezen a téren is, ezt üzeni a babahordozás.
